ExtremeMan 2013 Nagyatád

2013.08.06

Séra Tamás tollából: Ironman_elmenyeim

Az út maga a cél

Egy közmondás szerint, a leghosszabb úton is úgy kell végigmenni, hogy megtesszük az első lépést. Hála Istennek megtettem, és lépésről lépésre végig is mentem az úton, aminek a végére teljesült az egyik álmom, ironman lettem. Röviden így foglalnám össze életem első ironman versenyét.

A verseny és a teljesítmény is megérdemli azonban, hogy picit részletesebben is beszámoljak az én „D-Day –emről”.

Egészen pontosan 2012. november 1 –jén kezdtem el a konkrét, specifikus felkészülést (több éves munka előzte meg azt, hogy bele merjek vágni egy ironman felkészülésébe), hogy „D-Day”, „H-Hour –ban” felkészülten állhassak a rajtnál, csak én nem partra szállást terveztem, hanem vízbeszállást.  A 8 hónap száraz edzéstényei:

Elérkezett a nagy nap, és július 27 –én reggel 4:30 –kor csörgött az óra. Reggeli, összepakolás és indulás a rajt helyszínére. Minden a terveknek megfelelően, nem izgultam jobban, mint máskor verseny előtt, időben jött a technikai szünet, a depózás zökkenőmentes volt, az elköszönés, a kísérőktől való búcsúzás, és a rajtvonalra való felsorakozás jobban nem is sikerülhetett volna. Már tényleg csak az erőpróba volt hátra.

Végre elindultunk, hogy a nap végére elfogyjon a reggel még előttem álló 226 km. Az úszás jól esett, sikerült egy kisebb verekedéssel megúsznom, egy könyököst kaptam a mellkasomra, ami belefér. Az egész úszásból két momentumra emlékszem, az egyik, hogy a 800 méteres bójánál gázolaj szag volt, a másik pedig, hogy olyan tiszta volt a tó vize, hogy láttam benne az órámon a számokat. Tényleg élvezetes része az úszás az ironmannek, ezt érzetem már akkor is, most pedig már én is tudom. A Kondorosi jeges vizéhez szokott embernek termálvíznek tűnt a Gyékényesi tó. Pikk-pakk elment az az egy óra, és már túl is voltam az úszáson, jöhetett a bringa. Az ironman –ből, már meg volt az ’i’ betű J.

Nem kapkodva,  gyors depózás, evés-ivás, és pattanás a bicajra, egy pillanat itt is megragadt bennem, Judy hangja, amikor készültem a nyeregbe ülni:  „Nyugodtan, ezen semmi sem múlik.”. A vesém hibátlanul működött, amit onnan tudtam, hogy pár kilométer után rám jött a pisilés, amit „ingyen” megúsztam, köszönhetően annak, hogy a vasúti átjárónál én voltam az első versenyző, akit megállítottak, mert jött a vonat. Soha rosszabbkor sorompót! J

A legjobban a biciklitől tartottam a verseny előtt (most már azonban tudom, hogy az ironman tulajdonképpen egy futó verseny, és ha félni nem is kell tőle, de az a legkeményebb része), ennek ellenére holtpont nélkül, végig élvezve a versenyt tekertem. A táv első harmadában ez nem is esett nehezemre, egy kiránduláshoz hasonlított az egész, ahogyan egy arborétum szerű parkban, fák között haladtunk. A kisköröknél pedig mindig vártam, hogy beérkezzek Nagyatádra, ahol saját depó várt, és adott akkora pluszt az ott kapott segítség, hogy elegendő volt a következő 35 kilométerre.

Szépen lassan eltelt a leghosszabb etap, a kerékpáros rész is, Az ironman –ből, már  az ’iron’ résznél tartottam, már csak a ’man’ volt hátra, amit így utólag, a legnehezebben adtak J. Gyors zuhanyzás, zoknicsere, futőcipő felhúzása, és jöhetett a futás. Úgy látszik ez a verseny nekem a sok kis megragadt momentumok versenye, de az öltöző sátorból kifelé jövet is megragadt bennem egy mondat: „Vigyázz, 38 fok van odakint!”.

Már futottam is. A befejező számot két részre osztanám:

1. Az első 15-20 kilométer gond nélkül, igazi futó mozdulatokkal telt el.
2. 20 kilométer után, pedig elkezdődött az ironman. Ez már csak nevében volt futás, ez volt a küzdés maga. Ilyet még nem tapasztaltam, nem éltem át, mint azon a félmaratonon.

Annak a mondatnak, hogy az ironman egy olyan félmaratoni futóverseny, amire 3800m úszás, 180km kerékpározás, valamint egy félmaraton a bemelegítés, MINDEN BETŰJE IGAZ!!!!!! Új verseny kezdődik 20km körül. Hogy honnan jöttem rá? Levert a hideg veríték, és libabőrős lettem. Hiába locsoltam magam, és locsoltak a többiek jeges vízzel, egyszerűen nem hűlt a testem, felforrtam. Árnyékot hírből sem láttam, és nem tudom hány fok volt pontosan, de nem lepődtem volna meg, ha 40 fokot mutat a hőmérő (én 80000000 foknak éreztem  J). Ekkor jött Gábor zseniális ötlete (vallom, hogy ez volt az a mozzanat, ami legyőzte a kalapácsos embert, és eldőlt, hogy be fogom tudni fejezni), hogy jégkockákat dobált a gerincemhez a ruhám alá. Ez le tudott hűteni úgy – ahogyan a következő találkozásig.

Túl voltam az első fejbecsapáson, jött a második, görcsbe rándult mind a két vádlim, ami ki is tartott egész végig. A gyógyír, a sótabletta volt rá, amit úgy nyomtak a számba. Én arra emlékszem, hogy a látványától hányingerem volt, pedig semmi íze nincsen, de az a kapszula forma, már pszichésen kikészített. Nem felejtem,  ahogyan Gábor körönként kétszer ott állt a tenyerében a ’finomsággal’, 2-3 darab sótablettában testet öltve, és szószerint tömte a számba. A dinnye volt az egyetlen, amit toleráltam, már a víztől is hányni akartam.

Nagyon röviden így, frissítő pontról frissítő pontra telt a második félmaraton. Kérdezik, hogy gondoltam-e rá, hogy feladom? SOHA, SOHA, SOHA nem jutott ez az eszembe egész verseny alatt, arra gondoltam, hogy nekem be kell érni a célba, mindegy milyen áron. Hogy mi segített?

• Minden körben találkozhattam a többiekkel, akik már vártak (életem végig hálás leszek nekik).
• Minden körben láthattam a csapattársaim, akik szintén küzdöttek, és sorsközösséget éreztem velük, arra gondolva, de jó lesz majd erről beszélgetni velük, ugyanazt éljük át.

Aztán elérkezett az utolsó kör… Ezek azok a pillanatok, amiket nem lehet elmondani, leírni, ezt meg kell élni. Ez az élmény életem végéig el fog kísérni. A cél előtt pár száz méterrel Ildikó várt, és Ő volt az, akivel célba futottam, akivel átéltem és megoszthattam szószerint azt a pillanatot, amikor ironman lettem, átszakítottam a célszalagot. Igazából mind a ketten vasemberek lettünk, Ő azáltal, hogy végig segített, én pedig azáltal, hogy csak a versenyen kellett végig mennem.

Egy biztos, életem élménye volt, mégha közhelynek is hangzik. Egyetlen pillanatra se bántam meg, hogy elindultam ezen a hosszú utón, még évekkel ezelőtt. Olyan élményt kaptam, ami nem mindennapi, és ami nem mindenkivel esik meg. Ezt egész egyszerűen át kell élni.

Ezzel kellet volna kezdenem: Egyedül ez nem sikerült volna, ez 100%. Ez csapatmunka volt. Nagyon – nagyon köszönöm mindenkinek. Megpróbálom a lehetetlent, név szerint összeszedni mindenkit (ha mégis valaki kimaradt, BOCSÁNAT, nem volt szándékos, vállalom a következményeket). Csoportokba osztottam:

1. Ildikó: Ő egyszemélyes csoport, aki elviselt, és már halálra unta, amikor arról kérdeztek, hogy mi ez a verseny, hogyan készülök, én pedig válaszolgattam, neki pedig végig kellett hallgatnia. Feláldozott sok-sok közös programot amiatt, mert nekem edzeni kellett. Igazából sorolhatnám véget nem érően, hogy miért vagyok neki hálás. A lényeg, hogy HÁLÁS vagyok neki, nem a természetes kategóriába tartozik az ő tűrőképessége irántam.
2. Edzők: Judynak, Melindának, Gyurinak, Gábornak, hogy összeállították az edzéstervet, hogy felkészítettek, hogy segítettek, hogy konzultálhattam velük, hogy a szakértőim voltak. Gyurinak külön, hogy együtt is versenyezhettünk (remélem Gáborral is megadatik még többször is), Gábornak pedig külön, hogy az ötlete segített legyőzni a kalapácsos embert, és a bicaj kerekekért (új dimenziót nyert velük a kerékpározás).
3. Csapattársak: Köszönöm, hogy velük edzhettem, hogy a Spuriban készülhettem. Külön köszönöm Tamásnak, Gézának, hogy az én iramomhoz igazodtak, és nekem segítettek.
4. A segítőknek (Judy, Eszter, Ildikó, Gábor, Gábor, Béla, Matyi), hogy egész nap ott aszalódtak a purgatóriumi melegben, hogy nekünk segítsenek.
5. Család, barátok: Hogy alig alig tudtam velük találkozni, de még emlékeznek rám J
6. A SZURKOLÓKNAK.

És végül, de nem utolsósorban, GRATULÁLOK minden célba érkezőnek, és fel a fejjel, HAJRÁ akinek nem sikerült.

A számok nyelvén az ironman:

Ui.: A célban nem ért véget a megpróbáltatás, jött a ’levezetés’. Ironmanként első éjszakámat, inkább softmanként töltöttem. Szombat éjszaka napszúrástól szenvedve fetrengtem a padlón, vizes törülközővel a fejemen. Az evés is fájt, a puszta fekvés nehezemre esett, a sótabletta annyira kikészítette a nyálkahártyám, hogy olyan volt, mintha az agyamba rágnám a kaját, nem tudtam mikor, milyen mozdulattól, melyik izmom rándul görcsbe. Akkor azt gondoltam, hogy ez nem egészséges (de jó, hogy túl vagyok rajta), de most, hogy pár nap eltelt, a szombat éjszaka is megszépült már, csakúgy mint az egész verseny. Jó szívvel gondolok rá, hogy ez jó mulatság, férfi munka volt. Jöhet a következő kihívás.

Séra Tamás

2013.08.04

Kindl Gábor tollából:

Münchausen bárók a 2013. évi Extrememan-en

Egy kívülálló beszámoló

Igazán sajnálom, hogy csak nézőként tudtam részt venni az idei ironman távú országos bajnokságon, ugyanakkor rengeteg olyan élménnyel lettem gazdagabb, amelyeket versenyzőként nem élhettem volna át!

Mindenekelőtt a legnagyobb gratuláció Szabó Attilának, klubtársunknak a győzelemhez! Nem csak a versenyzése és az eredménye elismerésre méltó, de az egész évi felkészülése, a legnagyobb sportemberekre jellemző szerénysége és a sport iránti alázata is példaértékű! Gratuláció természetesen Szabó Zitának, edzőjének a magas szintű szakmai munkához! Köszönet az egész családnak, hogy stabil hátteret biztosítanak a felkészüléshez és a versenyzéshez, amely kiváló alapja lehet egy hosszú és rendkívül eredményes sportpályafutásnak. Köszönöm, hogy az idei szezonban Attila klubunk, a Spuri SC színeiben versenyez és öregbíti hírnevünket! Attila példás fegyelmezettséggel tartotta be a Zitával a versenyre felállított stratégiát és taktikát. Nem zökkentette ki koncentrációjából sem a hőség, sem a verseny közbeni rövidebb hullámvölgyek, sem az ellenfelek. Tartotta magát a saját forgatókönyvéhez, amely – a körülményeket figyelembe véve – elképesztő időeredményt jelentett.

Az élmezőnyből nemcsak Attila versenyzése tett rám nagy hatást! Sokan bizonyították sportemberi, versenyző nagyságukat azzal, hogy Münhausen báróhoz hasonlóan saját hajuknál fogva emelték fel magukat a padlóról, éledtek újra saját fizikai és lelki erejük összes tartalékát mozgósítva és futottak be olyan helyen, amelynél biztosan jobbat reméltek a versenyt megelőzően! Le a kalappal Molnár Gergő előtt, óriási elismerés Kis Gyuszinak és tisztelet Benőcs Zolinak! Eddig is tiszteltem és kedveltem őket, de az idei Extrememan versenyen nyújtott teljesítményükkel óriásit nőttek szememben! A cél előtti utolsó lépésig valószínűleg egy méter nem eshetett jól nekik az egész futópályán, de mégis összekaparták magukat és célba értek. Bravó! Nagyon tetszett Bartos Dávid koncentrált, kiegyensúlyozott, profi versenyzése. Azt gondolom, Dávid helyre tette a frissítést és a tempót is jól választotta meg minden számban, nagyon tetszett a futópályán mutatott forma, a kimondottan szép futóstílus, és az egyenletes tempó. Gratuláció a hetedik helyhez, lesz ez még jobb is! Sajnos mindenkit nem tudok megdicsérni, pedig szívesen megtenném, mert tényleg minden célba érkezőnek jár a dicséret és az elismerés!

Az amatőrök és legfőképpen a saját amatőrjeink tették rám, a legnagyobb hatást! A nagy mai valóságban a legtöbb induló már a munkahelyén is nap nap után ironman szintű teljesítményt nyújt ahhoz, hogy megkapja fizetését, fenntartsa vállalkozását. Igazán elismerésre méltó, hogy a hétköznapok ironmanje mellett évről évre egyre többen vállalkoznak a klasszikus táv sportbeli teljesítésére is! Fantasztikus volt látni, ahogy a legtöbb versenyző átlépi saját árnyékát, és sikerrel néz szembe a szenvedésnek azon fokával, amelyet sokan először tapasztaltak meg. Az ironman teljesítése fáradtságos, nehéz, szenvedéssel teli, gyötrelmes, fájdalmas, de a végén olyan fájdalomcsillapítót kínál, amiért érdemes majd egy álló napot végig küzdeni: a Finiser-érmet, és az ezzel IRONMAN járó rangot! Fantasztikus, amit csináltok! Jövőre a klubunk, a Spuri SC igyekszik a verseny közben, lehetőségeink szerint mindenkinek még többet segíteni! Nem könnyű ám a versenypályán kívül sem!

Komolyan mondom, néha komoly küzdelmet folytattam a könnyeimmel, annyira megható volt látni, hogy az elviselhetetlen fájdalom, a totális kimerültség, a mentális és fizikális trauma a célban miként válik megérdemelt eufóriává! Szeretnék klubtársainknak gratulálni. Elnézést, hogy először azt a két spurist emelném ki, akiknek az elmúlt november óta tartó felkészülésük szinte minden napját figyelemmel kísértük: Séra Tamás, Lehoczky Dávid, nem is tudjátok, hogy mekkora örömet szereztetek nekünk is a célba érésetekkel! Szűcs Évi, Bola Lia, elnézést, hogy néha (gyakran) dekoncentrált voltam, és nem időben kaptátok a frissítőt! Blasi Gyuri 47 évesen egyéni csúcs a tizenharmadik ironman-en! SZUPER! Dobay Attila kétszeres ironman javuló tendenciával! Kalmár Zoli, bravó, az idén mutatott küzdeni tudás és a – remélhetőleg – közös felkészülés jövőre frenetikus javulást eredményezhet! Fodor Szabi, Solymári András, Balázs Jani, derekasan küzdöttetek és óriási öröm a célba érkezésetek! Sajnálom, hogy Fernengel Andrásnak idén nem sikerült, de ez az „idén nem” azt jelenti, hogy jövőre biztosan!

Gratuláció MINDEN célba érkezőnek és köszönet az élményért, amelyet (idén) kívülállóként kaptam tőletek! Ezek az élmények remek munícióval láttak el az edzésekhez, felkészüléshez! KÖSZÖNET még egyszer!

Kindl Gábor